A mi generációnk felnőtté vált. Nem csupán biológiai értelemben, hanem szellemi, ideológiai és erkölcsi értelemben is. Szüleink és talán mi sem hittük, hogy egyszer felnövünk. Felnövünk azokhoz a feladatokhoz, amelyeket egykoron nagyapáink, apáink és anyáink végeztek mára már megroskadt vállukkal, de egyenes gerincükkel. Olyan örökséget hagytak ránk, minden bizalmukat belénk vetve, amelyet minimum meg kell őriznünk, de inkább továbbfejlesztenünk és továbbörökítenünk, mert életük munkája van ebben az országban.
Egykoron fából készített íjjakkal rohangáltunk, elhagyott galambtollal a hajunkban és sosem gondoltuk, hogy ez másként is lehet majd. Nem azért, mert biztosnak tűnt a rendszer, amiben felnőttünk, hanem mert egyáltalán nem érdekelt minket a kisbetűs politika. Olyannyira kisbetűs volt, hogy nem is láttuk.
Aztán már tudtuk, hogy létezik, ha máshonnan nem, legalább Hofi Géza zsenialitásából, de akkor is csak annyit akartunk tudni belőle, amennyi a poén megértéséhez szükséges.
Azután jött a sport és munka időszaka, amely karriert villantott a szemünk előtt. Egyéni célkitűzéseink, a "sose fogunk meghalni" ideológiánk, a mindennapos élményeink kirekesztették a politikát a túl fontos életünkből, pedig már ismertük a szereplőket és véleményünk is volt róluk.
Majd kinek mi jutott, család és tisztes munka, vagy az élet köszörűköve, egyre-másra éreztük, hogy nem jó ez így. Egykor büszke és erős nép voltunk, amely vérre ment a törökkel, az osztrákkal és megannyi nemzettel az országért, a magyarságért, most pedig Európa megtűrt nemzete lettünk, amely beleszorult a Kárpátok és Alpok övezte medencébe. Lábtörlők lettünk és ezt érzékeltették is velünk.
Tudtuk, hogy valami nagyon elromlott.
Voltak lehetőségeink, hogy kitörjünk ebből a mételyből, de a kormányoknak mindennél előrébb valónak számított a hatalom kézben tartása és a saját zsebük kibélelése.
Talán a rendszerváltást követően csillant meg egy fénysugár, amikor a rendszerváltó országok legjobb teljesítményét nyújtottuk és reményteljesen közeledtünk Európához.
Aztán snitt, és elindultunk a Kárpátokból lefelé, de nagyon gyorsan. Most pedig már ott tartunk, hogy a Keleti-Kárpátokból egészen Oroszország és Azerbajdzsán kegyeiig visz a lejtő.
Ha eddig voltak gondolataink, képzeteink arról, mit jelent a jobboldali és baloldali politika, azt összegyűrve dobhatjuk a papírkosárba. Ugyanis ma Magyarországon nincs jobboldali és/vagy baloldali politika. Országbitorló és országmentő politika van, semmi más.
Mostanra értettem meg, hogy minden politika. Politika az, hogy mit esznek gyerekeink az óvodában, mit tanulnak az iskolában, mennyi pénzt keresünk a munkahelyen, hol élünk és hogyan temetkezünk.
Egyszóval a politika, amelyből annyira ki akartunk maradni és ki is maradtunk életünk túlnyomó részében, akkor valójában az életünk szabályozásáról és lehetőségeink alapjairól mondtunk le mások javára. Néhány politikus javára.
Hitem szerint minden magyar állampolgárnak, aki választásra jogosult, foglalkoznia kell a politikával, mert ez az életünk koordinációs rendszere. Meghatározza a kereteket, amelyek között mozoghatunk, sőt meghatározza az utunkat és az apró élethelyzeteinket is. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy más választópolgárok döntsék el helyettünk, mit fog enni a gyerekünk és tudnak-e majd színvonalas iskolai tanulmányokat folytatni, amely által értékes munkát tudnak vállalni és nem egy tál ételért állnak sorba három órán keresztül a hidegben.
És gondoljunk magunkra is, de csak éppen annyit, amennyi szükséges ahhoz, hogy ne sírógörcs keringessen, ne nyugtatókon éljünk és ne a késvágta sebhelyek emlékét őrizgessük.
Nem tudom, mi a jó gondolkodás, ha gyerekeinket arra biztatjuk, hogy tanuljon nyelveket és menjen külföldre dolgozni, vagy az, ha tudatunkra ébredünk és aktívan kivesszük a részünket abból, ami eleve a mi dolgunk, a döntésről, a választásról.
Dönthetünk arról, hogy itthon maradjanak a gyerekeink és jó életminőségben éljenek velünk együtt, arról is dönthetünk, hogy erős rendvédelem legyen az országban, vagy éppen megvédhetjük ifjúságunkat az egyre több öngyilkosságtól, pszichés zavaroktól. De döntenünk kell arról is, hogy atomszennyezett ország legyünk vagy megtermeljük magunknak a megújuló energiát.
A döntésünk nem négy évre szól, hanem örök.
A tiszta Magyarország eszméje szó szerint és átvitt értelemben is célunk kell, hogy legyen. Nem élhetünk tovább mocsokban és szemétben, mert a magyar ember nem patkány!
Úgy döntöttem, ami erőm, képességem és tudásom van, azt beleteszem az ország újjáépítésébe. Nem csak magamért, a családomért, barátaimért, ismerőseimért, hanem minden honfitársamért. Még akkor is, ha ők erről másképp gondolkoznak.
Az ökoploitikát, igazságosságot és tiszta Magyarországot látom az egyetlen kiútnak, az elmúlt negyed évszázad szereplői nélkül.
Négy éve azt mondták nekünk, "itt az idő". De nem történt semmi jó, csak a pusztulás. Lejárt az idő!
Nincs több időm várni ölbe tett kézzel, hátha történik valami jó is. A szüleink megöregedtek e negyed század alatt, mi pedig érezzük, hogy nincs még 25 évünk játszadozni. Ugye érezzük?!
Ha nem változtatunk, reménnyel teli, de csalódott életre emlékezhetünk a nyugdíjas otthonban.
Megkönnyezhetjük, hogy volt lehetőségünk változtatni a helyzeten, de nem tettük, mert azt gondoltuk, ezen úgysem lehet változtatni.
De lehet!
Mert Lehet Más a Politika!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése